Tegnap este megjött rendesen, brutálisan, a lelkem is fájt, a derekam is belesajdult (kisugárzott a fájdalom), görcsöltem, este 10-kor úgy éreztem magam, mint aki most rögtön bebújna még a föld alá is, a földanya fogadjon magába és múljon el a bánatom.
Próbáltam visszaidézni azt a pillanatot, amikor Tami után felszabadultam a meddőségi fájdalom alól.. Nem, a terhesség alatt ez nem történt meg, mert végig tartani lehetett valamitől: az elején tartottam a vetéléstől, utána a genetikai bajoktól meg a méhem elhelyezkedésétől, azzal is volt valami kavarc, utána meg mindjárt a 31. héttől elkezdtem nyílni és jött a fenyegető koraszülés, még szívgyógyszert is kellett szednem, hogy ne érjen semmi izgalom, aminek a hatására itt szülök meg rögtön. Aztán megszületett és ép volt és egészséges, és még mindig eltelt pár hét mire elengedtem azt az érzés, hogy vége, nem vagyok meddő.
És emlékszem, isteni érzés volt, és kifújta a szél belőlem az összes fájdalmat, és elkezdtem boldog lenni. És a szoptatási küzdelmet leszámítva dehogy voltam én depressziós. Messzire elkerült a baby blues, és ennek ez a megkönnyebbülés volt az oka. Emlékszem, órákig tudtam mámoros boldogsággal ülni, és nézni a gyerekem (ahogy alszik).
Szóval tegnap este ezt próbáltam felidézni, és tudtam, nem fog pikkpakk menni, de dolgozni fogok rajta. Nagyon fáradt vagyok lelkileg, és muszáj magamat a hajamnál fogva kihúzni ebből.
Nálam egyébként ez nem jelenti azt, hogy nem tenném a dolgom, nem nevetnék, nem játszanék felhőtlenül a gyerekkel, nem csinálnék programot, a sötét gondolatok csak a nagyon kevés sötét és magányos pillanataimban jönnek elő, amiből dolgozó anyaként nem sok jut, bár hihetetlenül rövid idő alatt hihetetlen mélységekbe el tudok jutni.
Ez is jó az anyaságban, hogy mindig van dolgod a világban, s nincs idő hosszan depizni. (Csak lenne még időm, helyem a szívemben több gyerekre.)
