Kedves Hölgytársaim, Sorstársaim! Mind, akik velem egy cipőben jártok. Akik nem egy-két hónapja próbálkoztok, hanem évek óta. Hallgassatok meg most kicsit, és fogadjátok meg egy tanácsom! És ezt nagggyon komolyan gondolom!
Soha, senkinek, semmikor ne beszélj a lelki gondjaidról. Hogy miért nem jön már vajon össze. Hogy Te mindent megtettél. Hogy ezt vizsgálták, azt vizsgálták, ilyen teszt, olyan teszt. Hogy hogyan éled ezt meg a mindennapokban. Hogy milyen sötét gondolataid vannak. Hogy vársz, vágysz, félsz, rettegsz, hogy soha nem lesz ebből baba. Hogy, ha ki is süt a nap, ott van belül a kis félsz. Vannak persze fokozatok, felszabadulsz, elkezdesz mással foglalkozni jó esetben, vagy csak sok lesz a munkád, elutazol, belekezdesz egy nagy „projektbe”, elköltöztök vagy beköltöztök, satöbbi. De, az idő attól még telik. És attól az első hónap, amikor azt mondtátok, hogy na, akkor vágjunk bele, még ugyanaz marad.
A pasival ugye ezt nem tanácsos megbeszélni, mert egyrészt ő férfi, más anyagból van gyúrva, jobbik esetben ő a magabiztos, a kemény, hisz ezért férfi. Nem tanácsos azért sem, mert elég, ha két emberből egy számolgat, jobb az, ha ő csak azzal szembesül, hogy ma szerelmeskedni vágysz vele. (És nem akarsz, és nem mert kell… de ez egy külön fejezet.)
Nem tanácsos részletekbe bocsátkozni a szingli barátnővel sem, mert ő erre azt fogja mondani, hogy neki meg csak egy kutyája vagy macskája van, még pasija se. Rosszabb esetben se kutyája, se macskája. És át tudod érezni ezt, ha te is voltál szingli. Évekig. Ő még fényévekre érzi magát ettől. Persze el lehet mondani neki ezt-azt, sőt volt barátnőm, aki eljött velem az ultrahangra is – amit ezúton is köszönök neki. Ráadásul szegénykém pont akkor volt ott, amikor kimondták a halálos diagnózist – a magzatomnak semmi életjele.
Nem érdemes elmondani többgyerekes anyukáknak, mert ők vagy legyintenek, hogy áhh, nem tudod, te mire vállalkozol, de futok is, mert a nagy éppen a fazekat rántja le a tűzhelyről, a kicsi meg bekakilt. Meg jön a „nem tudom, miről beszélsz, mi csak dugtunk..” És röhög. És összejött pikk-pakk, neked azért sok szerencsét.
Nem tanácsos elmondani az anyukádnak, mert ő is legyint: az én időmben ilyen nem volt, mi amikor gyereket akartunk, LETT. Nem filozofáltunk azon, hogy mikor, igyekeztünk férjhez menni, mert egy idő után nem kellesz a kutyának se, ha meg már férjhez mentünk, jöjjön a gyerek, mert egyrészt elvárják, másrészt meg felvettük / fel fogjuk venni a szocpolt, építkezünk. És különben is azt fogja kérdezgetni hetente, hogy mikor lesz már unokám? (Második, harmadik, stb unokám – ha már beelőztek)
Nem érdemes elmondani egy hasonló cipőben járó, szintén próbálkozó barátnőnek, mert egyrészt átveszi a rezgéseid, és mindent ugyanúgy kezd el érezni, mindenen ugyanúgy beparázik, és átveszi a viselkedésed, cipeli a kínjaidat, amire neki semmi szüksége. Ez káros.
Járhatsz fórumokra is, minden babáson van próbálkozó társaság, de előrevetítem, hogy ott is lehetnek cifra dolgok: nők, akik csak magukkal vannak elfoglalva, akik rád zúdítják a tanácsaikat, de olyat is, amire semmi szükséged, ésatöbbi, ésatöbbi.
Talán írjatok naplót, ha minden áron ki akarjátok adni magatokból. Nem fog visszaválaszolni ugyan, de összeveszni sem fogtok, csalódni sem kell, az utolsó falábatokat sem fogja kirúgni.
