Sok minden jár a fejemben mostanában. Tegnap egy régi (nem is annyira régi, de már nem járunk össze) barátnőmről derült ki, hogy 12 hetes terhes. Régebben letörtem volna, bevallom most is fájt, de körülbelül 5 percig. Először nagyon rossz volt, jött az az érzés, hogy neki igen, nekem miért nem, de megráztam magam, és úgy döntöttem, nem engedem, hogy megint leterítsen ez az érzés!! Az ellen nem tudok tenni, hogy akkor, ott hirtelen ne terítsen le, mert a rossz érzés csak jön, és k.rvára leterít, belül a sírás fojtogat, de aztán elmormolom magamban a mantrát: NEM ELŐLEM VESZI EL. Ő SEM. Aztán eszembe jutott az is, hogy ő volt az, aki végigasszisztálta a tesója problémáit, akinek évek után csak lombikkal sikerült. Aki mesélt arról, hogyan sírt az ágy szélén ülve minden pirinél. Sosem felejtem el. És soha nem kívánnám senkinek, még az ellenségemnek se, hogy átélje mindazt, amit nekem kell. (Átélni ne, de talán 1-2 ember felfoghatná, ha már átélnie nem kell - tegnap is olvastam egy blogbejegyzést arról, hogy "mit kell ezt túlbonyolítani, kínlódni, nekem is összejött pár hónap után". Na ja, összejött. Másnak meg nem.)
Szóval a lényeg, nagyon féltettem őt anno, ő sem fiatal már, de hirtelen nem ez jut először az ember eszébe, mikor újabb gólyahírről hall. Viszont, mikor elkezdtem örülni, többször megkérdeztem magamtól: tényleg örülök, nem csak bebeszélem, minden oké? Igen. Ezentúl 5 perc kesergést engedélyezett, nem több! Az ellen úgy sem tudok védekezni. Egy kolléganőm kérdezte ebédnél: - Nem csodálom, ha megőrülsz... - tiszta baby boom van a melóhelyen, volt és jelenlegi kollégákról sorra jön a hír, a közvetlen közelemben is van egy lány. - Én ugyan nem, tegnap már őszintén gratuláltam is neki - mondtam, és neki is elmeséltem az "5 percet". És büszke voltam magamra.
Aztán láttam valakit, akinek szintén elmesélték ezt a gólyahírt. És láttam a szemén az átsuhanó szomorúságot. Ismerem már ezt a pillantást, nagyon is jól. Majd snitt, és sok boldogságot 'üzent' az illetőnek - hogy szó ne érje a ház elejét.
_._
Már tudom, milyen érzés teherbe esni. Hogy milyen tartani a kezedben a kétcsíkos tesztet (mondjuk nekem olyan volt, amin + jel, de mind1), hogy elönt a forróság, és remeg a lábad. Hogy felébreszted az apukát, aki gratulál és átölel és nagyon boldog.
De elveszítettem már az "ártatlanságomat" is ez ügyben. Tudom milyen 15 hónap sikertelen hónap után végre teherbe esni, majd elveszíteni. Tudom milyen érzés, amikor 12 perc ultrahangozás után két majd 3 ránc jelenik meg a dokid homlokán, és a feldobott, csengő hangja hogyan vált át szomorúvá, tárgyilagossá. És nem is folytatom.
Nem tudom, milyen hosszú még az út előttem. Van, akinek csak a lombik segít, én teherbe tudok esni, de vajon ki tudom-e hordani? Nem tudom, hol vagyok a skálán, ha a skála:
- meddő, semmi nem segít
- meddő, csak lombik / inszem segít (hányadik?)
- meddő, egy kisebb beavatkozás, kezelés segít
- termékeny
- termékeny, de elvetél(t)
- habituális vetélő, egyszer csak sikerül (hányadjára?)
- reménytelen
Azt tudom, hogy sem inszemet, sem lombikot nem akarok, nem is akartam soha, és miután nem a teherbeesés az egyetlen gond, rajtam ezen eljárások sem jöhetnek szóba túl nagy eséllyel.
A vetélés után ezt mondtam, hogy még egyszer megpróbálom, de nem többször. Sokat filóztam azon, hány és milyen vizsgálatot kellene elvégezni, hogy tutira menjek a második teherbeesésnél. Némelyiket elvégeztettem (Torch, IR), némelyeket nem (pajzsmirigy pl.) De semmi nem tudja garantálni a sikert, csak reménykedni lehet - de azt kötelező. Persze most mondhatjátok, hogy el a negatív gondolatokkal, amely olyan, mint a gyom, nem szabad locsolni stb. De én földhöz ragadt ember vagyok, aki szeret szembenézni a veszéllyel, tudni róla, és számolni vele. Szembenézni a gonosszal, a démonokkal, hogy győzedelmeskedni tudj felettük. Majd látni magad boldog anyukaként két gyermekkel a karodon, ahogy boldogan élsz életed párja oldalán az erdőszéli házikóban.
Mindent meg szeretnék tenni, és menni az úton előre, fókuszálva a következő lépésre. És mindezt úgy, hogy amellett élni a normális életet. De ha kell, alávetem magam mindennek, és bármi történjen, megrázom magam, és továbbmegyek, egészen a női biológiai óra megcsörrenéséig, úgy 42 éves koromig. Mindezt úgy, hogy ha ne adj isten még sem sikerülne, akkor 70 évesen a karosszékben ülve, néha a múlton merengve elmondhassam: én mindent megtettem, és semmit nem bánok.
Miért írok mindig csak magamról, és hol vannak, akik mellettem állnak? A párom természetesen mindenben mellettem áll. De én vagyok az, aki nem panaszkodom neki, mindent megosztok vele, megbeszéljük, de nem rágjuk túl. Ő a cselekvés híve :)
És hol vannak az orvosok, akik mellettem állnak? Voltak ugye az állami orvosok. Szót nem érdemelnek, már szeptemberben elfogy a pénz és már csak annak a szellemében tudnak vizsgálni, hogy mi fér a keretjükbe. A stílusról nem is beszélve.
Aztán ott volt a magándoki, a belvárosi irodával, aki egy darab papírt nem adott (a számláról már ne is beszéljünk), egy kartont nem csinált, a nevemet sem tudta, aki ugyan kedves volt, de sorozatosan teletömne csak Clostival, aztán, mikor nem jött össze, a kollégái a klinikán a nevét hallva készségesen kikprtak. És én bíztam vele, hogy is mondta a PCOS szakértő? "Gyógyszeres kezelésébe látatlanban nem szólhatok bele, ez azokra tartozik, akik Önt vizsgálták, és ezáltal Önnel jogi, és nem kevésbé anyagi viszonyba is kerültek." Bemész egy ilyen belvárosi magánrendelőbe, és a doki kezébe helyezed az életedet. És ő ezt mond, azt mond. Persze nem mondja azt semmire, hogy ő ehhez nem ért, vagy esetleg mással is foglalkozni kellene (endokrinológiai, belgyógyászati problémák), ha rákérdezel, még el is hessegeti a dolgot. Kicsit gyanús volt, sőt, voltak dilemmáim, de jó, ne kapkodjak, bízzak benne.
Aztán van most ez a magánklinika, ahol az IR kiderült, és ahol összefogóan foglalkoznak velem, belgyógyász, endós, nőgyógyász, stb és egymásról tudva, keresztbe nem kezelve segítenek. Most 3 hónap diéta a feladat, de bejelentkeztem a nőgyógyászatukra is, hogy lássanak, készüljön rólam karton, ha van esetleg valami vizsgálat, amit már most megcsinálhatunk, akkor legyek túl rajta, hátha időt nyerünk vele. Mert abból nincs tengernyi. Szeptemberben leszek 35.
Egyébként azóta jó pár embernek elmeséltem az IR-t, és voltak többen, akik kivizsgáltatták magukat, és van olyan is, akiről beigazolódott a diagnózis. Mert ennek a problémának nem csak akkor kellene kiderülnie, mikor már ezer éve (annyinak tűnik) küszködsz, akár babáért, akár mással (pl súlyproblémák, menstuációs gondok, szőrösödés, hajhullás, stb), illetve nem kellene eljutni a cukorbetegségig.
Hát ezek foglalkoztatnak mostanában.
És most megyek, megvigasztalom magam egy isteni vacsorával: sárgadinnye pármai sonkával, rozskenyérrel.
