Mindjárt megjön és ma hivatalos vagyok a dokihoz, mert Clostim sincs, hogy újrakezdjük a hormonálisan megtámogatott próbálkozósdit 3 hónap szünet után. Aki régen járt erre: szekunder meddőségi problémák, 21 hónapja próbálkozunk a második gyermekért. Nincs peteérésem spontán, vagy van, de nem reped meg a tüsző, vagy megreped, de nem jön létre terhesség.
Kétszer 3 hónap próbálkozásunk volt megtámogatva, és most elég rottyon vagyok, ami nem tesz jót. Túl sok dolgon vagyok már túl, és kezdem azt hinni, hogy a lány, akit végül Tamarának neveztünk el, a véletlen szerencse műve, és ez a csoda egyszeri és megismételhetetlen.
A férjem néha mondja, hogy jó ez így, elég ez így, de vagy csak vigasztalni próbál, vagy nem akar változást, vagy nem akar kilépni a komfortzónájából. Én mindig is 2 gyerekről álmodtam, minimum. Többről már nem, de mostanában egyre többet eszembe jut, hogy stimuláljunk magasabb fokon - ha az alap nem jön össze - és az sem baj, ha ikrek lesznek. De gyanítom, csak a kétségbeesés mondatja velem, mindegy hány, csak foganjon már meg.
Mert egyre nehezebb reménykedni.
Mert egyre nehezebb beszélni róla. És nem sírni. És nem nyafogni. És felemelt fejjel csak menni, menni, harcolni, küzdeni.
És hallgatni a vigasztalást, ami nekem nem az.
Mert nem kell több tanács, javaslat, tipp.
Mert utálom hallgatni, hogy ne görcsölj rá, ne akard annyira, engedd el, és majd sikerül. Mert szinte mindenkinek van egy olyan története, ahol még örökbe is fogadtak, amikor összejött a várva várt gyermek. De ez engem nem nyugtat meg. Ettől nem lesz jobb, kicsit sem, sőt.
Légy pozitív! - Aha. Jó. Hagyjál. Amíg ennyire görcsölsz, nem is fog összejönni... - @&#Đ[|\đđ...!!! (Mondd azt a napnak, hogy ne süssön)
Miért nem elég egy? - Miért tudod ezt te jobban nálam?
És ilyenkor csak bekuckóznék egy pihe-puha ágyba és legszívesebben még a takarót is a fejemre húznám, és ottmaradnék örökre. Mit lehet még ezekre a kérdésekre válaszolni? Nem tudom már, és nem is akarom tudni. Inkább nem beszélgetek erről senkivel.
