A legtöbb kismama az első sokk után (kétcsík!!) alig várja, hogy UH-ra menjen, ott lásson egy kis petezsákot, lelkendezik, de hivatalosan onnan kismama ő, amikor már van szívhang. Nem hiába van ez, hiszen nagyon sok a korai vetélés.
Kedden kezdődött. Félkómásan - arra ébredve, hogy a természet szólít - a wc-n egy rózsaszín látvány fogadott. Horror következik, aki kényes, ne olvassa: konkrétan rózsaszín lett a wc-papír, és lenézve véres volt a pisi a budiban. Lightos volt, nem darabos, nem barna pötty, vér. Iszonyatosan megijedtem, felébresztettem a párom, aki mindig borzasztóan higgadt, azt mondta, menjünk a nőgyógyászatra. Fél 7 volt, 8-kor nyitnak.
Ültem a kanapén, és gondolkodtam. Épp a hétvégén döntöttük el, hogy legyen választott orvosom, de csak az sztk lásson, és ne legyek "senki lánya" majd a szülészeten... Nekem ez fontos, pláne ilyen előzményekkel. Mivel megtudtam, hogy Dr B, aki a Clostit is felírta, - bár voltak ellenérzéseim a meddőségi kezelés alatt - szülésznek kiváló, és nem utolsó sorban egy nagyon jó klinika szülészetén dolgozik, és csak ott, tehát nem "bedolgozik ide-oda", mint mások - és nem is akárki ott. Hétfőn be is jelentkeztem hozzá, és kedden jött ugye a sokk. A másik, ami jó ebben a dokiban, hogy fel lehet hívni mobilon, ha gond van.
Hát most baj van. Kis gondolkodás után 7 órakor felhívtam. Elmondtam mi van, ő azt mondta, ne rohanjak sehová, ha ez a gyerek meg akar maradni, akkor meg fog. Ágynyugalom, 500 mg Magnézium. Feküdjek csütörtökig, és menjek el a rendelésére. De nem lesz az késő? Ha elindult a vetélés, addigra kiforrja magát az ügy. Most még nem végleges, bármit is lát. Moszkvától New Yorkig nem tanácsolnának mást - ezt mondta.
Hát jó, fekszem. Felhívtam a főnököm, baj van, kérek 3 nap szabit. Feküdtem. A párom délutános, délelőtt leste a kívánságaimat, felkajtatott 2 patikát, hogy hozzon bruti magnéziumot. Szedtem.
A kis rózsaszín nem is jelenkezett többé. Se aznap, se szerdán, se másnap.
Csütörtök. 2009. december 17. Estére kaptam időpontot. Remegve autóztam be Pestre, nagy dugók, mindenki 40-nel, esett előző nap a hó, gondolom a nyári gumisok visszafogják magukat - lelassítva a kocsisort. Időben indultam, be is értem fél órával korábban. Egy barátnőm, J jött velem, hogy támogasson, ha gond van, illetve velem örüljön, ha minden oké.
Egy óra múlva rámkerült a sor. A doki azonnal belecsapott a lecsóba, nézzük meg UH-n. Ott volt. De: csak egy petezsák. Sehol egy babszem, sehol egy szívhang, sehol egy pulzálás, semmi életjel. Egyre jobban ráncolta a homlokát, és ott összetörtek az álmaim. Próbáltam magyarázni, hogy lehet, hogy le van maradva egy héttel, később fogant, de nem győztem meg. Ez egy élettelen magzat. Valószínűleg sérült egy kromoszóma a fogantatáskor, és ezért. Ettől még lehet gyereke. És ha várnánk 1-2 hetet? Az sok. Kap 5 napot, menjen el a klinikára kedden UH-ra, és ha még mindig nincs szívhang, el kell vetetni. Küret? Úristen. Másnap. Karácsony előtt. Ez iszonyatos.
Az ajtón kilépve még visszakérdeztem: mégis mekkora esélyt lát a doktor úr? Gyakorlatilag semmit.
Hogy tud ilyen kegyetlen lenni a természet?? Egyik kezével ad, a másikkal elvesz...
Kitámolyogtam, elbúcsúztam J-től, és mentem haza. Csak mint egy gép. A kocsiban felhívtam a majdnem apukát, és elmondtam mi a helyzet. Ő biztatott: lesz másik. Hiszen eddig teherbe sem estél, most meg kiderült, hogy tudunk mi...
Elindultam, és vezettem. Rutinból. Mint a ló, aki tudja az utat hazafelé, és akkor is hazaviszi a gazdát, ha az részegen ül a bakon.
Itthon sírtam. Felhívtam anyám és a két másik legjobb barátnőmet.
Aztán megint bömböltem, aztán álomba sírtam magam.
Nem áltatom magam tovább. Minimum csodának kell történnie, hogy ott legyen egy élő baba. És nem egyszerű, mezei, hétköznapi csodának, hanem körülbelül Isten érintésének. És ha beteg, akkor tényleg jobb, ha elveszik. Már kellene lüktetnie ott valaminek...
