http://mollyblooom.blogspot.com/2012/11/ilyen-anyasagfilozofia-vagy-mi.html
...azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy vajon az, aki rengeteg lombikot meg beültetést meg ilyesmit vállal, az 1, tényleg igazán, rettenetesen, nagyon szeretne gyereket és nemcsak valamiféle versenyszellem hajtja egy idő után, hogy "nem igaz, hogy csak nekem nem sikerül"?
Nálunk ugyan nem volt lombik, de sok-sok próbálkozás meg vetélés, meg műtét, meg hosszú-hosszú kezelések, hormonok és rásegítés igen, és eltelt több, mint 2 év, mire végre valahára össze is jött, meg meg is maradt, sőt megszületett épen, egészségesen. Nos, a két év alatt eljutottam minden végletbe, megjártam minden poklot, és éreztem azt is, hogy "nem igaz, hogy csak nekem nem sikerül", de olyat nem éreztem soha, hogy nem is kell gyerek, csak azért, hogy legyőzzek valakit, vagy kipipáljak valamit. Sokszor, nagyon sokszor feltettem magamnak azt a kérdést, hogy tényleg kell ez nekem, akkor is, ha ennyire nem adja a Sors? És soha nem tudtam azt mondani, hogy nem baj, ha mégse... úgy éreztem, nem lesz így teljes az életem, életünk, kevesebbek leszünk, muszáj megélni ezt a csodát és felnevelni azt, aki test a testünkből, vér a vérünkből. Tényleg, igazán, rettenetesen, nagyon szerettem volna gyereket, és a férjem is. És minden kudarc, még a vetélés után (ami iszonyatos pokol volt, a mai napig csatakosan ébredek, ha arról álmodok, életem mélypontja volt, és annyira fájt, mintha hirtelen árván maradtam volna, mert egyszerre hal meg mindenki körülöttem), szóval még a v után sem éreztem azt, hogy jó, akkor nem próbálkozunk tovább, megértettem, nem lesz gyerekünk, ennnyi. (Jelentkeztünk volna örökbefogadásra egyébként)
2, aki lombikot és beültetést vállal és ezzel azt a kockázatot is, hogy esetleg hármasikrei lesznek, az törvényszerűen az átlagosnál jobban szereti a gyerekeket (és az átlagosnál strapabíróbb is) és automatikusan boldog ha sok gyereke születik végül?
Volt olyan hónapom, amikor 3 gyönyörű tüsző ért meg, és benne volt a pakliban, hogy kettes vagy hármasikreim lesznek, át is gondoltuk ezt a lehetőséget részletesen, elolvastam egy rakás szakirodalmat, ikresek blogjait (ekkor találtam rá Molly blogjára), és azt gondoltam, ha 2, hát 2, ha 3, hát 3, mondjuk kicsit biztos megzuhantam volna pár napra, de lélekben felkészültem a lehetőségre. Össze is törtem majdnem az autót, mikor rá 10 napra igenmagas hcg-t mutatott ki a vérvétel, és mondta a doki, hogy lehet, hogy ikrek (végül csak meghúztam. Az autót. A szomszéd kocsijának mentem neki. Ami hál istennek egy roncs, és mit neki az a kis karcolás, a csaj alig akart kijönni a jó meleg lakásból, hogy megnézze) Szóval kicsit kótyagos lettem a lehetősgétől, és mivel péntek volt, hétfőig eljátszadoztunk magunkban ezzel a lehetőséggel is. De valahogy mindig az jött ki, oda lyukadtunk, hogy örülnénk neki, még ha rohadtul nehéz is eleinte. Egyébként, amikor kiderült középidőben, hogy 3 tüsző, le is állhattunk volna, hogy akkor köszi, nem, sok lesz, majd jövő hónapban próbálkozunk, de tudatosan döntöttünk arról, hogy belevágunk. Nem hiszem, hogy az átlagosnál sokkal-sokkal jobban szeretnénk a gyerekeket, igen, nagyon vágytunk rá, nem egyre, hanem minimum 2-re, de sokan vagyunk ezzel így. Hogy strapabíróbb vagyok-e? Nem gondolom, egyáltalán. Nem nyafogok, de attól szenvedni én is tudok, teszem a dolgom és a megoldásra koncentrálok folyamatosan. Ez folyamatosan segít abban, hogy könnyebb és könnyebb legyen.
És mindezekeből következik-e, hogy a sokáig sikertelenül próbálkozó szülők esetleg jobb - vagy agyonkényeztető, agyonféltő, ezért inkább rosszabb -, türelmesebb, megértőbb szülők lesznek éppen azért, mert nehezen jött(ek) össze a gyerek(ek)?
Jobb: én valószínűleg azért lettem ezáltal (a küzdelem) jobb szülő, mert volt időm átrágni magam unalmamban sok-sok elméleti és gyakorlati tanácson, és a nagy várakozásban megtanultam türelmesnek lenni. Borzasztó türelmesnek. Agyonféltő, agyonkényeztető: nem tudom, kevésbé félteném-e a gyerekem, ha csak úgy _besikerül elsőre_ (jujj, de csúnya ez így), mert nem próbáltam, de soha nem gondolok úgy semmire, hogy jujj, ezt most azért nem szabad, mert milyen nehezen jött össze ez a gyerek. Agyonkényeztető inkább azért vagyok, mert anyám engem sosem ölelgetett, sosem szeretgetett (klasszikus ridegtartás, 70-es, 80-as évek, kulcsos gyerek, stb), és ezt én nem így akarom csinálni.
Vagy amint azt tudjuk jól, az ember könnyen felejt és egy rugdosós két éves kori hisztitől pont annyira dühbe jön egy gyerekéért hosszan küzdő, mint egy gyerekét öt perc alatt létrehozó?
Szerintem igen. Nálunk ugyanúgy büdös kölke :-))
Vajon számít-e hosszútávon, a nevelési stílusunkban az, hogy hogyan született gyerekünk?
Ismét arra utalok, hogy véleményem szerint az otthonról hozott minta számít, ha jó, akkor használjuk, ha nem, akkor meg pont úgy nem akarjuk csinálni, nálam az utóbbi az igaz, de szerintem kicsit sem befolyásolja az a tény, hogy milyen nehezen jött össze a gyerek, nem szeretném a széltől is óvni, igyekszem laza lenni (nagyon messziről indultam ezen a téren, próbálom megtalálni azt a pontot, ahol nem is aggódom túl, de nem is vagyok felelőtlen, de aki ismer és sokat beszélünk, az mondta, hogy sokat változtam ezen a téren. Igen, Andi, rólad van szó)
